Az emberi élet.. csupán egy pillanyatni csoda, ha olyan világba születsz, ami vörösre festi a fehér kaméliákat.. Én egy ilyen világba születtem.. és életem minden egyes pillanatában azért küzdök, hogy az emberi élet ne csupán egy pillanyatnyi csoda legyen, ami végül túl gyorsan múlik, akár egy virág.. hanem hosszú, boldog, eredményes legyen.. és még a halál után is emlékezzenek rá.. Az álmom, hogy a nevem 1000 évvel később is fenn maradjon és emlegessék.. hogy Miyako, az éj gyermeke hős legyen mások szemében, olyan hős, aki békét hozott az emberek közé és győzelembe vezette Japánt az egykor véget nem érőnek tűnő hatalmas háborúban!
... Ez az én álmom mióta az eszemet tudom.. ugyanis én is egy olyan világba születtem bele, ami nem hagy maga után mást mint pusztulást. Gyermek korom óta nem látok mást csupán elmúlást.. emberi életek elhervadását, feladást, bánatot, fájdalmat és elvesztegetett életeket... de tudom jól, hogy ez a háborúval jár és elfogadom.
Én egy olyan lány vagyok akinek egyetlen élő rokona sincs akit ismerne. Nem tudom ki vagyok, ki az anyám vagy apám. Csupán egy háborús gyermek vagyok, akit egy templom ajtaja előtt hagytak egy csendes éjjel Shirakawa go-ban. A templom szerzetesei örökbe fogadtak engem is, ahogy azt más háborús gyermekekkel is megtették. Felneveltek, tanítottak, szeretettel és törődéssel gondoskodtak rólam.
Idő előtt katona lettem, ugyanis a nagy háború közepette a templomból katonai haditábor alakult ki és minden 12 évnél idősebb és 50 évnél fiatalabb fiút, lányt, férfit, nőt besoroztak. Én 13 voltam mikor belöktek a háború borzalmaiba.. és mit ad isten, kiderült, hogy erre születtem. Harcra és háborúra.. hadviselésre és arra, hogy hőssé váljak az emberek szemében. Kifejezetten élveztem a katonai életet. Erős voltam, olyan aki megtudta védeni a számára fontosakat és ez bátorított igazán. Jó voltam abban, amit csináltam, jól öltem, jól ítéltem meg másokat. Tudtam hogyan kezeljem ellenségeim és barátaimat. A csata mezőn olyan voltam akár egy isten! Ítéletet hoztam más emberek életével kapcsolatban és végrehajtottam az ítéletet. Ez voltam én Miyako.. egészen mostanáig...
21. élet évemet töltöttem nemrég. Épp tűzszünet volt, így nyugalom valamilyen szinten. Otthon voltam és épp a havat söpörtem a templom előterében. Az újév közeledtével egyre többen jönnek imádkozni a szentélybe. Hol békéért, hol a háború végéért.. de van, hogy csak a szeretteik egészségéért és értetlenségéért imádkoznak. A leggyakoribb a hadviselt gyermekek életéért való imák száma.. de ez nem meglepő. Ha hallok valakit hangosan imádkozni nem habozok megnyugtatni őt azzal kapcsolatban, hogy a háborút mi nyerjük és, hogy én annyi bajtársam életét igyekszem megmenteni amennyiét csak tudom. Persze nem túl gyakori, hogy itthon legyek.. sajnos sokat vagyok távol a csaták miatt, de mivel a mi templomunk is egy olyan templom, ami haditáborrá változott, így csata után ide térhetek vissza én is pihenni.
Már lassan egy hete, hogy itthon vagyok Nagai fuyun (Hosszú tél - a templom neve). Időm nagy részét meditációval, a templom körüli munkák elvégzésével és a szerzetesek társaságában töltöm el hosszú teázásokkal és a természetben való kikapcsolódásban.
Most is miután végeztem a söpréssel siettem egy megbeszélt találka helyre a szentélytől nem messze. Nozomi egy cseresznye fa alatt ült és nézte a havas tájat.
- Még amikor nem is virágzik.. akkor is gyönyörű ez a fa. - mosolyodott el rám nézve mikor hozzá értem. Leültem mellé és vállára dőlve néztem fel a fára. - Emlékszel? Mikor kicsi voltál sok időt töltöttünk itt a többiekkel. Hallgattátok a történeteimet a havas fa alatt játszadozva. Boldog, tudatlan gyermekek voltatok mind.
- Mostanra pedig hadviselt, gondterhelt felnőttekké váltunk.. - mosolyogtam rá mire ő szomorúan mosolygott vissza rám. Nozomi mindig a szívén viselte az itt nevelkedett gyermekek sorsát, hisz ő az egyik szerzetes, aki felnevelt minket.
- Immár te is felnőttél. Mostmár egyiktek sem gyermek.
- Én voltam a legfiatalabb..
- ..mégis az aki a leghamarabb nőtt fel.
Mosolyogva bólintottam. Bár Nozomi szomorú volt emiatt, engem cseppet sem bántott a dolog. Én.. boldognak találom az életem.. még ha lépteimet halál is övezi.
Később a megszokott időpontban való meditációm után épp a szentélyből tartottam vissza mikor megtámadtak. Kitértem a támadás elől és hárítottam a következőt. Egy álarcos férfi volt a támadó, megpróbált megkéselni, eddig több-kevesebb sikerrel. Mikor ráébredt arra, hogy nem vagyok olyan könnyű eset futásnak eredt az ellenkező irányba.
- Hé! - futottam utána. - Ne menekülj te gyáva!
Követtem őt át a szentély mögötti erdőn. Futottam utána míg rám nem esteledett és nyomát nem vesztettem. Ekkor keresni kezdtem.
- Bújj elő, tudom, hogy itt vagy! - cikázott tekintetem a fák lombjai között. Hirtelen az egyik lomb megmozdult én pedig felé ugrottam. - Megva- ááhh! - vetődtem át a lombokon, de meglepetésemre nem támadóm nyomára akadtam, hanem egy szakadékba zuhantam és eszméletemet vesztettem a becsapódást követően.
... Lepergett előttem az életem.. mintha meghaltam volna.. meghaltam.. volna? Ez lenne a túlvilág?
Körbenéztem a gyönyörű tájon. Bár havas volt a nap szépen sütött és a virágok a hó alatt nyíltak. Nemcsak a hóvirágok. A cseresznyevirág fák is szép virágokat bontottak és még ezer féle virág. Egy tóban ültem, ruhám átázott de nem fáztam.
Akkor zökkentem vissza a valóságba mikor valaki karjaiba vett. Gyönyörű férfi volt megnyugtató aurával. Az eddigi rémületem szempillantás alatt elszállt.
- Üdv kismadár, jól telt az utad? - szólt selymes hangon.
- Mi.. mi van? - értetlenkedtem és mellkasához betámasztottam kezeimet, hogy ne legyen túl közel hozzám. - Ki vagy te? Mi ez a hely? Mit keresek itt és mi ez az egész? Meghaltam vagy élek még? Mégis mi a fene történik, semmit sem értek! - tört rám a pánik, de csitítgatva szorított kicsit magához, mire ismét elfogott a nyugalom.
- Tudom sok kérdésed van, de idővel mindre választ kapsz. - lépett ki velem a tóból, bár ő a víz tetején járt.
- Ki vagy te?
- A nevem Dosojin, az Utak istene. Az eltévelyedett lelkek kísérője vagyok.
- Mi? Az eltévelyedett mik.. mi van? - húztam fel szemöldököm értetlenül mire halkan kuncogott.
- Tudom ez elsőre furcsán hangozhat eme emberi fülecskéknek, de nem hazudok. Én egy isten vagyok.
- Egy isten?
- .. Itt is vagyunk. - fektetett egy ágyra. Ekkor kaptam csak észbe. Eddig végig őt néztem, így nem tudtam hová visz, de most egy fehér szobában feküdtem az ágyon. A férfi felegyenesedett majd halkan füttyentett. Ekkor egy alacsony, fiatal fiú futott be a szobába elképesztő gyorsasággal és az ajtónak dőlt lazán.
- Hívtál?
- Kérlek szólj Sonja-nak, hogy jöjjön ide. - mosolygott a fiúra.
- Miért épp Sonjának? Miért ne Asklepios-nak.. vagy mit tudom én Konsunak?
- Szívesebben szólnál Asklepiosnak? - húzta fel szemöldökét Dosojin, mire a fiú nyelt egyet.
- Megyek, szólok Sonja-nak. - futott el.
- Had találjam ki.. ő Hermés az istenek hírnöke. - ingattam fejem.
- Jól informált vagy. - nevetett. - De őt nem nehéz felismerni az ismertető jegyeinek köszönhetően.
- A szárnyakra gondolsz a bokáján, szőke hajra és a magasságára? .. Mi baja volt? Mármint gondolom gyógyító istent hívattál hozzám.. bár Sonjáról még nem hallottam.
- Talán ha úgy említem Binzuru-Sonja?
- Ahh, a japán kultúra Gyógyító istene.
- Igazán jól informált vagy. - ismételte magát.
- Meglehet. - sóhajtottam a plafont bámulva.
Pár perc múlva lépteket hallottunk, majd egy férfi lépett a szobába.
- Miért hívattál Jini? - sóhajtott a férfi én pedig felhúztam a szemöldököm.
- Ő lenne.. Binzuru-Sonji?
- Miért, mit vártál? - lépett elém a férfi karba tett kézzel.
- Hát.. valami mást.. - forgattam a fejem össze vissza.
- Mit művelsz? - húzta fel szemöldökét.
- Próbállak más szemszögből nézni.. hátha változik a véleményem.
Nem fura a meglepődésem. A férfi kissé igénytelen szakállat viselt, sötét bőrű volt, habár haja fehér volt, kicsit hosszabb. Piercing volt a szája fölött és érdekes ékszert viselt. Nem igazán így képzelnék el egy orvost, főleg nem a gyógyítás istenét.
- Ha tetszik-ha nem kislány, én jutottam neked. - ült le ágyam szélére kissé durván megfogva állam és maga felé fordítva fejem. - Lássuk.. fejed?
- Kicsit fáj, nem vészes. - mondtam beletörődve az előbbi dologba.
- A tested?
- Mi van vele? - emeltem kezeim mellkasom elé kicsit félve. Elég perverz feje van.
- Idióta! - pöckölt homlokon. - Nehéznek érzed? Fáj?
- Ah.. kicsit zsibbad.
- Vagy úgy.. - állt fel és elkezdett kutakodni az egyik fiókba, majd elővéve egy lámpát és elém lépve maga felé fordította fejem, most gyengéden és belevilágított a szemembe. - Hmm.. - tette le a lámpát és mellkasomnak nyomta fejét.
- Hé!!
- Sh! - pisszegett le és lehunyva szemét hallgatta szívverésem, majd eltávolodott. Elővett egy reflex kalapácsot megkérve, hogy üljek ki a magasított ágy szélére és megnézte a reflexem.
- Lassúak a reflexeid.. de ez normális most még. Pár nap és hozzászoksz az itteni légkörhöz, akkor majd a tested rendesen engedelmeskedni fog.
- Előfordulhat, hogy a testem nem engedelmeskedik?
- Előfordulhat, hogy a tested nem teljesít néhány parancsot. Hirtelen el is gyengülhetsz és összeeshetsz, ez az asztráltest megszokatlan használata miatt van.
- Asztráltest?
- Az istenek világában vagy. Az emberi tested nem képes itt alakot ölteni, csakis az asztrál.
- Szóval.. gyakorlatilag szellem vagyok? - húztam fel szemöldököm hitetlenül.
- Úgy is mondhatjuk.. mivel nincs isteni alakod, így ez a leg értelmesebb feltevés. - bólogatott.
- Szóval át tudok menni a falon meg repülni tudok? - kezdtem el halkan nevetni.
- Örülök, hogy ezt ilyen viccesnek találod, de ez egy nagy baromság! Vedd komolyabban! tudod mi az asztráltest?
- Kérlek.. - legyintettem önelégülten.
- Nos.. itt ez a tested létezik.. de ez nem azt jelenti, hogy nem vagy képes meghalni. Ha itt megölnek az asztráltested sérül és az elméd hal meg, ergo eltűnsz a világból. Nem lesz halál utáni életed.
- Ez.. elég ijesztően hangzik.. - komolyodtam el.
- Az is. - mosolyodott el a férfi és rágyújtott. - Szóval jobb ha vigyázol magadra, amíg itt tartózkodsz.
- Nem aggódom, nem szándékozom sokáig maradni, felőlem most azonnal vissza is küldhettek. - álltam fel.
- Ez nem olyan egyszerű szép hölgy. - szólalt meg egy új hang.
- Honsu. - fordult az ajtó felé Dosojin.
- Hallottam a hírt miszerint egy élő ember átjutott az istenek birodalmába és a saját szemeimmel akartam látni. - sétált elém. - Tudod hölgyem élő ember a halandók világából még sosem került ide. Holtak már igen és őket a halottak istenei haza tudták kísérni, de téged nincs ki hazakísérne.
- Szóval.. nem tudtok haza küldeni? - nyeltem nagyot.
- Egyenlőre még nem. Nem tudjuk hogy. - sóhajtott Sonja.
- Igyekszünk minél hamarabb kideríteni, hogy tehetnénk. - tette vállamra kezét megnyugtató mosollyal Dosojin.
- Sóhajtva ültem vissza az ágyra. Ez szívás..
- Hölgy létedre igazán meghökkentő a beszéded. - lépett be egy újabb isten. - Szóval igaz a pletyka.
- Jó gyorsan elterjedt... A kis hold isten is azonnal ugrott. - bökött fejével Sonja a fiú felé akit Honsunak neveztek, mire ő ráöltötte nyelvét. Én az előbb megjelenő férfira néztem.
- Katona vagyok gyerek korom óta. A legtöbb időmet pedig férfiak társaságában töltöttem. Nem mondanám magam nőiesnek.
- Mi a neved?
- Elárulom ha te is a tiéd.
- Ré vagyok. - válaszolt azonnal, mire hatalmasat nyeltem.
- Ré a nap isten.. - halkultam el. Hatalmas isten előtt álltam, az eddigiek hozzáképest pincsi kutyuskák. Rajta éreztem a hatalmasságot, az erőt és az istenek kissé ijesztő fellépését.. habár csak most tűnt fel igazán. Egy kicsit.. rosszul is lettem a közelében.
- Szóval a neved?
- .. Miya.. - válaszoltam. Nem kell tudniuk a teljes nevem, ahhoz senkinek semmi köze.. még az isteneknek sem!
- Értem Miya. - nyújtotta kezét. - Nos, üdvözöllek nálunk. - húzott fel mikor elfogadtam kezét. - Úgy tűnik egy darabig a vendégünk leszel.
Őt nézve bólintottam. Bár nem sokat fogtam fel úgy teljesen a történtekből, sok dolgot meg kellet emésztenem, egy dologra tisztán emlékezni fogok életem végéig. Méghozzá arra.. hogy Ré keze.. milyen égetően forró volt. ...
Dosojin gondjaira bíztak engem. Ő körbe vezetett, majd intézett nekem szobát. Közben elmondott pár dolgot amit tudnom kell. Utána elkísért a szobámba és hagyott pihenni. Jól is esett. Nagyon kifáradtam.. hihetetlen egy nap volt, bár reménykedem benne ha most lefekszem, legközelebb mikor felébredek otthon leszek és rájövök, hogy ez az egész csak egy buta álom volt. Az lenne a legjobb..
....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése